Levél.

Kedves Blog!

Levelem talán szokatlan lesz számodra, hiszen általában más formában szoktalak megszólítani, de mivel csütörtök óta megvárattalak, úgy éreztem kötelességem Számodra elegánsabb formába önteni jelentéktelen mondanivalómat (ami igazából eléggé fontos), illetve elnézést kérnem Tőled.
A hétvégém igen jól telt, legalábbis a vártnál jobban. Nagyszüleim és keresztszüleim újra látása örömet okoztt nekem és nekik is, legalábbis remélem.
Tegnap este értem haza és boldog voltam, mert végre hasznosnak éreztem magam, huzamosabb ideig. Fél tizenegykor léptem be a házba, de máris hiányzott a falusi légkör, a dolgos hangulat. Sokat segítettem nagyiéknak, talán túl sokat is, mert eléggé fáj a hátam a nagy szél miatt ami a kimelegedett testünket érte kint a kertbe. Ha a sors úgy akarja beteg leszek még a hét folyamán, de én azért remélem, hogy mégsem, hiszen nem sokára megyünk Lengyelországba és nem lenne szerencsés épp most kidőlni.
Történt pár meglepő fordulat is az elmúlt pár napban, de ezekről babonából még nem írok, anyám beleegyezése is szükséges majd egyikhez-másikhoz, ami a legneccesebb akárhogy is nézzük. Talán sikerülni fog meggyőzni és akkor majd beszámolok.
Az egyik az említett változások közül nem más mint Ő, pontosabban az, hogy Ő már nincs. Legalábbis nem velem. Nem tudom, hogy mi fog történni, de úgy érzem jobb lesz így, főleg neki hosszútávon. Nagyon nehéz, szinte lehetetlen elengedni valakit, akiről meggyőződésed volt, sőt még mindig az, hogy szereted és mindig része kell legyen az életednek. Néha azonban muszáj meglépnie valakinek ezt is, mert másképp elmarják egymást teljesen a boldogságtól és az élvezetektől. Nem szeretném ha kellemetlen érzelmek keringenének közöttünk/ körülöttünk, annak ellenére, hogy biztosan tudom, hogy egy jó ideig hallani sem fogok róla. Nem szeretném, mert ez a helyzet nem azért alakult ki, mert egymást akartuk bántani (legalábbis én nem akartam soha ilyesmit) hanem azért mert az én hibámból, sajnos, nem működtünk mi együtt. Az életem egy olyan ponthoz ért, hogy nem tudom per pillanat kezelni saját magam. Soha eddig nem volt még ennyire nehéz és szomorú a mindennap, főleg azért , mert tisztában vagyok azzal, hogy saját magamat bolondítom és szomorítom. Minden ami negatív belőllem indul ki, illetve ha nem is belőllem akkor is tuti, hogy magamba szívom. Nem tudom miért érdekel annyira más élete, a sajátommal szemben, és miért nem tudok én is kellően önző lenni, lényeg, hogy nem megy és mások véleménye meg arroganciája miatt szenvedek, hiába lehet.
Csakhogy amikor az ember ilyen szétesett kamasszal találkozik mint én, tudja, hogy megértésre van szükség vele (márhogy a kamasszal) szemben. Cinikusnak és szarkasztikusnak lenni a legrosszabb amit tehet, mert még mélyebbre taszíthatja a szegény buta kamaszt, esetleg el is veszítheti. Engem elveszítettek. Nem vádaskodom és nem rágalmazok senkit ezért, csak egyszerűen nehéz. Tisztában vagyok saját hibáimmal, tudom, hogy miattam van sok minden ami rosszá teszi napjaimat és talán másokét is, de úgy érzem, hogy eljött az ideje annak, hogy önzőbb és szeretőbb legyek magammal szemben és magamért. Eljött az idő, hogy előbb magamat probáljam kiismerni, megjavítani, majd csak azután törődni a másik bajával és gondjával, a másik hibáival. Jobb akarok lenni. Jobb leszek. Boldog leszek, mert tudom, hogy megtaláltam az utat. Let the pursuit of HAPPYNESS begin.
Szép álmokat kedves Blog, és sok sikert ezek megvalósításában. Menni fog!

Peace&Love.

AMEN.